Egy évvel Ivánka eltűnése után
Ezen a napon volt az időpontja egy orvosi vizsgálatra Johannes páternél, aki a kezdésre már napfelkeltekor megjelent. Húsz perccel kilenc után már kész is volt. A főnővér kikísérte Johannes pátert a lakásajtóig, és pont akkor, amikor el akart búcsúzni, egy karcsú fiatalasszony jelent meg és hozott egy piros papírba csomagolt kis csomagot. Üdvözölte a pátert majd a főnővérhez fordult.
„Anyám”, mondta az asszony, miután letérdelt, „ezt a csomagot Seraphin páter küldi Önnek. Azt mondta, hogy adja oda Sebastian páternek, hogy ő maga csomagolja ki.”
Johannes páter csak figyelte a fiatalasszonyt, aki még egyszer üdvözölte a főnővért. Aztán alighogy elindult volna, a csomagot hozó asszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
„Istenem!” kiáltotta a főnővér csodálkozva. Johannes páter odanézett, hogy megnézze, mi történt. De amikor ő sem látta a fiatalasszonyt sehol, ő is megdöbbent.
„Főnővér anya, mi történt? Hol van az a fiatalasszony, aki ezt a csomagocskát hozta?”
„Nem tudom, páter, hirtelen eltűnt, nem tudom hova …”
„És a csomag? Miért nem bontja fel?”
„Nem, Johannes páter, ez a csomag a csodának a bizonyítékát tartalmazza, amire már egy éve várok.”
„Egy csoda? Miről beszél?”
„Jöjjön!”, mondta a főnővér. A páter megfordult és becsukta az ajtót. Bent az udvaron aztán a főnővér elmondott neki mindent. Ő azonban megijedt és azt hitte, hogy a főnővér vallomása egy pillanatnyi elmezavar következménye. Sajnálta a főnővért és úgy döntött, hogy vele megy Sebastian páterhez és kikéri a tanácsát, hogy mit lehetne a főnővérrel tenni, mivel az állapota lehet, hogy ’rosszabbodni’ fog.
„Hát akkor menjünk most Sebastian páterhez, és adjuk oda neki a csomagot”, javasolta Johannes páter, akire mély benyomást tett, amit látott és hallott.
„Menjünk páter. Örülök, ha elkísér. Minél több ember él meg egy csodát, annál hihetőbb lesz az”, mondta a főnővér és együtt útnak eredtek.
Miután átmentek a kolostor udvarán, a hátsó ajtón keresztül hagyták el azt, és végül a Budva utcán keresztül jutottak el Sankt Vlaho kolostorfalaihoz. Az ajtónálló bevezette őket Sebastian páter dolgozószobájához. A főpap épp abban a pillanatban lépett ki a folyosóra. Ott találkoztak.
„Nos, kedveseim, mi hozott benneteket ide?”, fordult kérdően Johannes páterhez, miközben egyenesen a szemébe nézett, mintha azt a komoly kérdést akarta volna hozzá intézni, hogy mi történt a főnővérrel?
Johannes páter nem válaszolt. Ahelyett ránézett Sebastian páterre és tekintetét a csomagra irányította, amit a főnővér a kezében tartott. A főpap megértette, és megkérdezte a főnővért:
„Mi hozta ide, nővér? Hogy szolgál az egészsége?”
„Még sosem voltam olyan jól, mint ebben a pillanatban, Sebastian páter.”
„Örülök, hogy ilyet hallok, főnővér anya! Dicsértessék az Isten! Akkor majd mondunk egy misét ezért és hálát adunk az Úrnak. Lépjetek be és foglaljatok helyet!”, mondta a páter, miközben kinyitotta dolgozószobája ajtaját. Mind beléptek, és leültek a kerek asztal köré.
„Köszönöm”, válaszolta a főnővér, miután az asztalra tette a csomagot. „A mise miatt ne aggódjon, páter. Annak az oka, amiért ilyen jól érzem magam az ebben a csomagocskában lévő energia.”
„De nővérem, mit mond maga itt?!”
„Amit épp hallott, Sebastian páter. Ezt a csomagot néhány perccel ezelőtt kaptam. Ugyan ez Önnek lett küldve, én biztos vagyok abban, hogy bizonyítékot tartalmaz arra a csodára, amit egy évvel ezelőtt éltem meg. Tessék, itt van, bontsa fel, uram.”
„De mire ez az egész?”, kérdezte Sebastian páter. Ránézett Johannes páterre, majd vette a csomagot és nagy sietséggel felbontotta. Azonnal sokszínű csillogó fény áradt szét a csomagból és bevilágította az egész helyiséget.
„Uram Isten! Mi …? Egy ládika!” kiáltották mind egyszerre.
„Nyissa ki a dobozkát, Sebastian páter, nyissa ki! Meglátjuk, mi van benne”, javasolta a főnővér izgatottan.
„Tegye meg maga, Johannes testvér, nekem nincs türelmem hozzá.”
„Hát jó, testvérem”, felelte az. Felállt, megfogta a ládikát és az egyik ujjával megnyomta azt a kis gombot, amin nyomtatott betűkkel az állt: ’Kinyitáshoz itt megnyomni’. Abban a pillanatban a ládika megváltoztatta a színét. A belsejéből valami gázféle áradt szét piros, zöld és sárga színárnyalatokkal. A helyiség megtelt tarka csillagocskákkal, és a nappali fényben mindegyik különböző színben csillogott. A ládika fenekén egy kék papírtekercs volt, amelyen fehér nyomtatott betűk látszottak valamilyen régi cirill írásmódban.
„Dicsértessék az Isten!”, kiáltották mind egyszerre.
„Egy csoda, testvér, egy csoda!” jelentette ki Sebastian páter és keresztet vetett.
„Imádkozzunk, testvérek, imádkozzunk”, javasolta Johannes páter. Míg a főnővér letérdelt egy Jézus-ikon előtt, a páter NEKI mondott köszönetet ezért a csodáért, ami tulajdonképpen a főnővérnek járt volna, hisz e csoda által Sebastian páter előtt a főnővérnek ugyanolyan jelentősége lett, mint ami már korábban is kellett volna.
„Johannes testvér, Önt éri az a megtiszteltetés, hogy elolvassa, mi van írva erre a csodálatos papírtekercsre.”
„Köszönöm, Sebastian testvér”, felelte ő. Majd letérdelt a ládika előtt és a Miatyánkot imádkozta. Aztán felemelkedett és óvatosan a papírtekercs felé nyúlt. A tekercs kb. 10 cm széles és 15 cm vastag volt. Fehér írás kék papíron. Lassan elkezdett olvasni, és ahogy olvasott, a már elolvasott rész fekete betűkre változott, a többi betű maradt fehér. Amikor a végére ért, a papír csillogott, a ládika pedig úgy tűnt, mintha tűzben égett volna el. Johannes páter visszatette a papírt a ládikába, lezárta azt és arrébb lépett. Sebastian páter megáldotta a ládikát, majd újra becsomagolta abba a papírba, amiben volt. Akkor ránézett a főnővérre és így szólt:
„Kedves nővér, bocsásson meg nekem. Tudom, hogy maga nagyon nemes lelkű …, meg tud nekem bocsátani?”
„Dicsértessék az Isten!”, válaszolta a főnővér, „szívesen megbocsátok páter, Isten áldja meg magát!”
„Nagyon köszönöm, nővér! Dicsértessék az Isten, aki megvilágosított minket. Főnővér anya: Krisztus nevében újra visszahelyezem az állásába a kórházban.”
A nővér nem válaszolt, csak felnézett az égre. Egy könnycsepp szaladt le az arcán.
„Sebastian páter, mit csináljunk a ládikával?” kérdezte Johannes atya.
„Ez egy nagyon kényes ügy, Johannes páter, ezt a csodát nem lehet elmondani a feletteseknek.”
„Miért nem, páter?”
„Azon egyszerű okból, hogy senki sem hinne nekünk. Az egyházi felettesek azt állítanák, hogy csak azért találtuk ki a történetet, hogy megszerettessük magunkat az emberekkel. A hívők azt gondolnák, hogy meg akarjuk növelni az adományokat. A világi hatóságok meg nem törődnének az üggyel.”
„Én más véleményen vagyok, Sebastian páter”, vetette közbe a főnővér, „tudjuk, hogy a ládika és a tartalma egy másik galaxisból származik, egyébként is ezt nem nehéz bebizonyítani. Csak meg kell mutatni az embereknek, hogy változtatja a ládika állandóan a színét, és így mindenkit pillanatokon belül meggyőzhetünk az igazságról.”
„Kedves nővér, nem olyan egyszerű az, és még kevésbé ajánlott, hogy ismertessük a ládika eredetét. Mert ezáltal azzal a hittel fordulnánk szembe, ahogy a világ jelenleg Istenben hisz. Feltűnnénk ezekkel a hihetetlen állításokkal, mivel még nem jött el az ideje annak, hogy előálljunk ezzel a nyilvánosság és a tudomány felé. Hogyan is merhetnénk Jézus Krisztus igazi származásáról, a Föld eredetéről beszélni, meg a sok egyéb dologról, ami még ezen a papírtekercsen van? Bolonddá nyilvánítanának minket, veszélyessé és lázítóvá, bezárnának minket és a legkülönbözőbb kínzásoknak vetnének alá, hogy kiöljék belőlünk a feltételezett Antikrisztust és eretnekséget. Így jártak el annak idején Protagorasszal, Galileivel és más gondolkodókkal a korábbi évszázadokban.”
„Sebastian páternak igaza van, kedves nővér, erről a csodáról senkivel sem szabad beszélnünk.”
„És akkor mit csináljunk ezzel a ládikával, Johannes páter?”
„Nem tudom … tényleg nem tudom … talán az lenne a legjobb, ha egy biztos helyen tárolnánk, amíg el nem jön egy alkalmas pillanat … de hallgassuk előbb meg Sebastian páter véleményét, döntsön ő…”
„Úgy, ahogy javasoltad, Johannes testvér. Úgy fogjuk csinálni. El fogjuk ásni a ládikát a gyóntatószék alá. És évente háromszor meg fogjuk áldani ezt a helyet, és szent János napján fogunk mondani egy misét ennek a csodának az emlékezetére.
Isten fog dönteni ennek a tárgynak a sorsáról, és csak mi tudjuk, hogy hogyan került az a Földre. Most pedig Johannes testvér vegyük magunkhoz a ládikát és – Isten bocsásson meg – ássuk el…”
