Horst Raps előadása a 10. német UFO-konferencián (DUIST) Wiesbadenben 1972. október 1-én.
(1. rész)
A következőkben ismertetett események idején 26 éves voltam. Mivel éppen akkor gyógyultam fel egy tüdőgyulladásból, az orvos azt írta elő, hogy sok időt töltsek a friss levegőn. Ezért gyakran mentem sétálni. Egyik esti sétám során életem legnagyobb meglepetését éltem át.
1. Kozmikus tapasztalat
Első találkozáson egy földönkívüli űrhajóval 1959. március 29-én történt. Újra az éjszakai sétámon voltam. Lakóhelyemtől nem messze van egy kis erdő, melyen egy tisztás található. Gyakran kerestem fel ezt a területet akkor, mert különösen vonzódtam hozzá.
Aznap este 20 óra körül, amikor éppen elhaladtam településem utolsó házai előtt, mintegy 1000 méterrel fölöttem fényt vettem észre.
Ellipszis alakú volt, és gyors egymásutánban változtatva a színét. Először narancssárga, foszforzöld, majd fehér, végül kékesfehér lett. Első pillantásra azt hittem, hogy egy meteort látok. De ez az objektum folyamatos növekedett, így hamar világos lett számomra, hogy ez nem lehet meteor.
Ez a tárgy nem tett a Föld felé zuhanó íves pályát az égen, hanem több kanyart után megállt felettem. Ez kíváncsivá tett. Kicsit vegyes érzelmekkel, kíváncsiság és bizonytalanság között ingadozva, gyors futásban haladtam abba az irányba, amerre gyanítottam ezt a dolgot.
Meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy ez a valami a kedvenc erdei tisztásom közelében van. Amikor körülbelül 30 méterre voltam ettől a helytől, finom búgó hangot hallottam, amely a távíróvezetékek zümmögésére emlékeztetett egy fagyos éjszakán.
Kissé gyorsan dobogó szívvel, nyugtalan érzéssel, izgalomtól eltöltve közeledtem e zümmögő hang felé, lépteim elnehezültek, úgy éreztem, mintha ólomból lennének a lábaim. Még a térdeim is elgyengültek egy kicsit. Különben ez még nem történt meg velem. Ösztönösen éreztem, hogy itt valami nem mindennapi történik. És jól is éreztem: körülbelül 10 méterrel tőlem láttam egy élénk kékesen vagy ibolyás színben csillogó tárgyat, amely úgy 80-100 cm-rel lebegett a talaj felett; hogy jól írjam le, azt kell mondanom, hogy koncentrált sugarakon állt. Egy idő után ez az objektum továbbereszkedett, amíg körülbelül 20-30 cm-re nem volt a talajtól.
A színek játéka abbamaradt, csak a fehér sugárnyalábokat lehetett látni.
Nem tudom, meddig állhattam ott, mikor az oldalán kinyílt egy ajtó, és egy harmonikaszerű lépcső nyúlt ki alatta. Egy magas alak jelent meg az ajtóban, vékony testalkatú volt, de nagyon hasonlított ránk, emberekre. Ez az alak trikószerű ruhát viselt, amely a szivárvány színeiben csillogott. Megdöbbenésemre németül kezdett beszélni hozzám. Közelebb mentem, ekkor az alak lelépett a lépcsőről, és a következő szavakat intézte hozzám: "Bocsáss meg, barátom, hogy hozzád beszélek." Közben izgalom egyre elviselhetetlenebb lett bennem. Azt mondtam ennek az úrnak: „Miért beszéled az én nyelvemet, hiszen te biztosan nem innen származol? Ezt bizonyítja ez az egész szerkezet itt." Azt válaszolta: „Én adom neked a gondolataimat, te pedig adod nekem a sajátodat, ez olyan, mint egy sugárzás impulzusa. Ti ezt szellemnek hívjátok. Valójában nem beszélünk egymással, hanem a szellem segítségével kommunikálunk."
Továbbá azt mondta: "Azért jöttünk ide, hogy kapcsolatba lépjünk veletek, és figyelmeztessünk titeket a nagy veszélyekre. Ne keressetek addig másik világokat, amíg a rend, a testvériség és a béke létre nem jön a saját világotokban. A mi világunkban béke és testvériség van, nincs se gyűlölet, se irigység, se kapzsiság. Sok időbe fog telni, amíg ti is ugyanazt teszitek, mint mi a saját világunkban. - Barátom, nem maradhatok itt most tovább; ha akarod, térj vissza ugyanerre a helyre három nap múlva, ugyanebben az órában."
Igent mondtam. Majd megkért, hogy távolodjak el az űrhajótól, amit meg is tettem. Ezután meghajolt, és visszament az űrhajójába. Újra elkezdődött a színek játéka, az űrhajó felemelkedett a földről és egyenesen felfelé lőtt, mint egy rakéta. De nem tudom megmondani, mennyi idő alatt tűnt el az égen. A találkozás és az átélt benyomások döbbent izgalma miatt egyszerűen nem hagytak nekem lehetőséget erre. Körülbelül egy óra telt el sétám oda-visszaútja alatt.
2. Kozmikus tapasztalat
Nagy izgalommal vártam a következő találkozást. A harmadik napon a megbeszéltek szerint körülbelül 15 percet kellett várnom, mire felfedeztem újra felettem az űrhajó színkavalkádját. Ebből rögtön tudtam, hogy a földönkívüliek ismét itt vannak.
Most már egy kicsit nyugodtabb voltam, mert valamennyire fel tudtam dolgozni ezt az élményt az elmúlt napokban. Elhittem, hogy amit átélek, az valóságos. Az űrhajó közelebb jött, és pontosan ott landolt, ahol korábban. Az ajtaja kinyílt, a lépcsőjét ismét meghosszabbították, és a földönkívüli megjelent az ajtóban; ezúttal nem lépett ki az ajtón, hanem bent maradt, de invitált, intett a kezével, hogy jöjjek be az űrhajóba.
Kíváncsiságom ellenére meg kellett küzdenem a gyomromat szorongató félelemmel, mert mi lesz, ha ilyen védtelenül bemegyek az űrhajó belsejébe? Nem akartam kimutatni a félelmemet, ezért küszködve elindultam a lépcső felé. De a földönkívüli biztosan észrevette, hogy mi van velem. Mosolyogva azt mondta: "Kedves barátom, ne félj, semmi sem fog történni veled."
Örültem, hogy nem láthattam ekkor a nem éppen bátor alakomat, mert nyomorultnak, istentelenül nyomorultnak éreztem magam. Ezer gondolat járt a fejemben, hogy nem fogok-e most mégis rossz lépést tenni?
De végre csak eljött az a pillanat, mikor bent voltam. Tele elvárásokkal, egyben belső pániktól gyötörve megadtam magamat a sorsomnak. Legalábbis így éreztem.
Az idegen ismét meghajolt, körkörös mozdulatot tett a kezével, és így szólt: „Szeretettel üdvözlünk téged!”
Számomra bent furcsa légkör volt az egész. Láttam egy kerek szobát, kb. 3 méter magasat, amely az egész üvegnek tűnt. Egy kör alakú, körülbelül 2 méter széles, belül mellvédként futó sétányon egy helyen volt egy kör alakú korong, amely úgy nézett ki, mint egy televízió képernyője, csak jóval nagyobb volt, körülbelül 5 méter átmérőjű.
A földönkívüli felvezetett a mellvédre, majd onnan még néhány lépéssel feljebb, a repülő tárgy pilótafülkéjébe. Ott további két földönkívülivel találkoztam. Egy nővel és egy férfivel. Közben a kísérőm azt mondta: „Bemutathatom a testvéreimnek?” Később tudtam meg, hogy ezek az emberek testvérként szólítják egymást.
Itt a legfelső részen négy heverő volt található, körülöttük számomra ismeretlen eszközökkel. A tárgyak ugyanabból az üvegszerű anyagból készültek, mint amiket már először észrevettem.
Miután minden megmutatott, kísérőm visszavezetett a kör alakú szobába. Ott minden megváltozott. A fény szürkületig halványodott, a kerek korong kivilágosodott, és gyors fehér pöttyöket lehetett látni a képernyőn. Ennek a korongnak a látványa egy nagy távcsőre emlékeztetett, amely a csillagos eget figyelte.
A kísérőm felhívta a figyelmemet egy nagyobb pontra a képernyőn, és így szólt: „Íme, ez a fényes pont a te Napod. Már messze vagyunk a csillagrendszeredtől. Ne félj, a kellő időben épségben visszatérsz a szülőbolygódra.” Majd így folytatta: „Most közeledünk az otthonomhoz, az Alfa Centauri-rendszerhez.”
Eltarthatott egy darabig, nem tudom mennyi ideig, mire minden elsötétült képernyőn; már nem tudtam rendesen gondolkodni, minden homályosnak tűnt, minden megváltozott körülöttem. Minden tárgy megnagyobbodott, minden eltorzultnak tűnt, mint egy víztükörben, amely mozogni kezd.
Erős nyomást éreztem, ami megterhelte a testemet. Úgy éreztem, hogy szétesem, mintha a bőröm vagy a húsom kolosszálisan kitágulna.
Gondolataim rendszertelenné váltak, úgy éreztem, mintha olyan képességem lenne, hogy előre megérezném a dolgokat. Arra gondoltam, hogy egy nagy csillag jön felém.
Abban a pillanatban ismét világos lett a képernyő, enyhült a nyomás, újra lenyugodtak a gondolataim, és a környezet a régi állapotába tért vissza, mint korábban.
Egy idő után, mikor megnyugodtam, megkérdeztem a kísérőmet, hogy mit jelenthetett ez a furcsa állapot. Nem válaszolt nekem, megértetve velem, hogy még túl bonyolult lenne azt elmagyarázni.
Közben teljesen más kép jelent meg a képernyőn. Egy halom kis és nagy fénypontot láttam, melyeknek mérete gyorsan növekedett. Ennek a sok fénypontnak a közepén volt egy különösen nagy pont, amelyet kísérőm szülőbolygójaként emlegetett.
Láttam, ahogy ezt az égitestet körülvevő összes csillag eltűnt tőlünk minden irányban; az egyes csillagok közötti terek észrevehetően nagyobb lettek, és pontosan meg lehetett figyelni, hogyan tart az űrhajó az említett bolygó felé, ami a kísérőm szülőbolygója. Ebből az űrhajó mozgási sebességét is sejteni lehetett.
Emellett ott voltak a vizuális benyomások és a tér csendje, amit szó szerint érezni lehetett, és amelyek idegközpontjaimra nagyon hatottak.
Egy egyetemes életérzés lett úrrá rajtam, kimondhatatlan nagyságrendű, amit csak átélni lehet.
Egy idő után olyan közel kerültünk az említett bolygóhoz, hogy már részleteket is kivehettünk a felszínén.
Kísérőm szólt, hogy hamarosan célba érünk, az űrrepülőtérre irányító vezérsugár már fel is vett minket, hogy épségben leszállhassunk.
A leszállóhely egy nagy négyzet-alakú tér volt, és úgy ragyogott, mint valami fém.
Úgy nézett ki, mintha az egész felület egy darabból lett volna öntve és tükörsima volt.
Ahogy az űrhajónk landolt, kinyílt az ajtaja, a lépcső ismét kinyúlt belőle, lementünk a lépcsőn, és ráléptünk a leszállóhely fémszerű anyagának csillogó felületére.
Ekkor egy téglatestszerű tárgy lebegett felénk, és megállt előttünk. (Ford. megjegyzése: a magasabb civilizációk „szokásos” antigrav-autói.)
A kísérőim megkértek, hogy szálljak be a járműbe.
Ezután vezető nélkül lebegtünk tovább vele, de 300-400 méter után ismét kiszállnunk.
Egy hatalmas épület előtt álltunk. Úgy nézett ki, mint egy nagy kupolaszerű csarnok.
Az egyik kísérőm azt mondta, hogy óvatosan járjak, és minél kevesebb felesleges mozdulatot tegyek, mivel bolygójuk gravitációs ereje kisebb, mint nálunk a Földön. Észre is vettem rögtön, hogy a járás itt sokkal könnyebb, úgy éreztem, mintha rugókon járnék.
És néhány lépés után elkezdődött: úgy éreztem, mintha lebegnék a föld felett. Biztosan túl erőteljesen léptem, amire valószínűleg már számítottak a társaim, mert gyorsan visszarántottak a földre a lábaimat fogva. Ezt a könnyű érzést nehéz leírni. Úgy érzed magad, mint egy léggömb, amely fel akar menni. Mindenesetre rendkívül vigyáznom kellett arra, hogy ne ugorjak még egyszer fel a levegőbe.
Ahogy beléptünk a csarnokba, sok embert láttam egy mozgólépcsőszerű sétányon közlekedni.
Itt sokféle embertípust láthattam. Némelyik a mi kínaiunkra és japánunkra hasonlított. Fajok tarka kavalkádja volt ez. (Ford. megjegyzése: valószínűleg ez egy olyan bolygó, ami betelepített volt több különböző, de fejlett fajjal, ahol ráadásul a galaktikus internacionálé más fejlett fajai is, mint turisták vagy munkatársak napi szinten fordulnak meg.)
Személyem nem keltett feltűnést, nem hiszem, hogy bárkinek a figyelmét felkeltettem volna.
Mi is épp úgy ráléptünk erre a mozgólépcső-sétányra és gurultunk tovább. Egy idő után az egész sétány levitt minket körülbelül 20 méter mélyre a föld alá. Egy peronszerű sétányon kötöttünk ki.
Mellette vonatszerű közlekedési eszközök haladtak, vagyis inkább lebegtek, hasonlóan a mi metróinkhoz. (Ford. megjegyzése: hasonlóan, mint a mi maglev-vasutaink.)
Beszálltunk egy lebegő metrókocsiba. Az utasfülkék abban fotelszerű ülőgarnitúrák voltak, és szintén üvegszerű anyagból álltak.
Az egyik falon egy feliratos tábla volt, amelyen folyamatosan villogtak a karakterek, ami a mi kínai írásunkra emlékeztetett. Néhány perc múlva megérkeztünk célunkhoz, a vonat megállt és mi kiszálltunk.
Aztán a mozgólépcsőn felfelé mentünk.
Amikor felértem a felszínre, meglepődtem: egy földi mintára felépülő várost vártam. Hát tévedtem!
Egy botanikuskert-szerű táj tárult elém, tele fákkal és bokrokkal. Virágszerű növényeket láttam, melyek csillag alakban kanyarogtak a földön leírhatatlanul aromás illatot árasztva magukból. Az egész fantasztikus forma- és színorgiát adott a szememnek, ami nem hasonlítható össze Földünk növényvilágával. A paradicsomi területen kockaszerű épületek voltak, különböző színárnyalatokban. A társaim bekísértek az egyik épületbe, mely fehér volt és nagyobb, mint a többi.
Egy teremszerű helyiségbe érkeztünk, magas oszlopokkal, melyek anyagukban a földi hegyikristályokhoz hasonlítottak. Középen egy félkör-alakú asztal volt, a háttérben néhány fotel.
Az asztal előtt kis ülőkék voltak. Az asztal mögött a középső szék nagyobb volt, mint a többi, és szintén ugyanabból az üvegszerű anyagból készült, mint amit az űrhajón már szoktam. A többi szék más színű volt.
A társaim németül beszéltek hozzám, és elmondták, hogy be akarnak mutatni a vezetőjüknek. Ők úgy hívják, ahogy a Földön régen a vezetőket mondták: Herceg.
Amikor megjelent a Hercegnek nevezett személy, a szokásos módon bemutattak neki. De náluk nincs kézfogás – csak egy meghajlás, egy mosoly és egy üdvözlés. Megkért, hogy üljünk le az asztal előtti ülőkékre. Csak miután mi leültünk, ült le Herceg is.
Először nem értettem semmit, amit az egyik kísérőm a Hercegnek mondott, de csak néhány szó volt. Ez volt az első alkalom, mikor nem értettem a kommunikációjukat. Így szokatlan volt az egész. Ekkor a Herceg hozzám fordult, és így szólt németül:
„Idegen, szívesen segítünk nektek, földieknek, de ti különösen megnehezítitek a dolgunkat. Nem vagytok békések, ezért mentálisan és technikailag nagyon elmaradottak vagytok. Figyelmen kívül hagyjátok a legfontosabbat, a békét, ezért nem tudtok nagy ívű fejlődést produkálni. Csak összefogással és szabadsággal, nem pedig gyűlölettel és kapzsisággal lehet magas célokat elérni. Ha valaki még nem érte el az egységet a saját táborában, annak még mindig sok megtisztulási utat kell bejárnia, épp úgy, mint a nyers drágakőnek, amely feldolgozás számos szakaszán kell keresztülmennie, mielőtt eléri teljes ragyogását; az emberi fajnak is így kell felemelkednie saját erejéből. Mert az az állapot, amelyben ti, földi emberek most vagytok, még távol van ettől."
Továbbá azt mondta: ,,Még sok évre lesz szükségetek a Földön, hogy megközelítsétek azt a fokot, ami most elválaszt titeket tőlünk. Mert ami annyira gátolja a lelki és anyagi fejlődéseteket, az az értelmetlen harc, háborúk és újabb háborúk.
A háborúk akadályoznak meg leginkább titeket abban, hogy a civilizációtok továbbfejlődjön."
Végül ezt mondta: "Segíteni akarunk és segíteni is fogunk nektek, ha ti földi emberek komoly erőfeszítéseket tesztek, és mindent megtesztek a Jó megvalósításáért minden formában."
E beszélgetés után a Herceg elbúcsúzott, és azt mondta, hogy szeretné, ha mi földi emberek néhány fokkal magasabbra fejlődnénk. Meg hogy nekem kicsit jobban körül kellene néznem náluk.
