Hogy kívülről nézve miért az őrültek bolygója a Föld: Egy fizikai kontakt-eset leírása következik most, egy a sok millió közül, ami megtörtént az utóbbi 70 év alatt.
Ez a találkozás, melyet úgy írok le, ahogy ez a történet megjelent Vlagyimir Azsazsa UFO Oroszország fölött című, 1994-ben magyarul megjelent könyvében, minden elemében tükrözi azt a mérhetetlen tudati szakadékot, ami a jó szándékú, folyamatosan segíteni akaró, de nem tudó földönkívülek és az agymosott földlakók között fennáll.
Ez az eset egy puskinói (Moszkva környéki) Biofizikai Kutató Intézet munkatársával Sz. M. Gajnulina asszonnyal történt 1977. október 2-án.
„Nem érdekel a fantasztikus irodalom – meséli Gajnulina. A földönkívüliekről eddig az esetig semmit sem tudtam azon kívül, hogy az egész egy zagyvaság, és egyáltalán nem érdekeltek a csészealjak.
Azon a napon – október 2-án – semmi különös esemény nem történt. Néhány héttel korábban volt egyszer egy rossz álmom. Általában, ha nem tudok aludni, a lakásban járkálok. Ha nyár van, kimegyek az erkélyre és ott álldogálok. A loggiánk nyugat felé néz. Kilencedik emeleten lakom.
Harmadikára virradó éjjel nem tudtam aludni. Felkeltem, felvettem a meleg pongyolámat, körbejártam a lakást, kimentem a loggiára. Ekkor olyan érzésem támadt, hogy teljesen egyedül vagyok a lakásban, és nincs itt sem a lányom, sem a férjem, és a lakás is olyan furcsa – mintha ajtó nyílna a szomszéd lakásba, és ott alszik a kiküldetésbe jött bátyám. Természetesen a valóságban nem így volt…
Lenéztem az Oka folyóra. Vissza kellene menni – gondoltam. Hirtelen a folyó fölött megjelent egy izzó, fémszínű gömb. A házunktól 300-400 méterre megállt.
Először úgy láttam, hogy a gömbtől valamilyen „botok” válnak el és a lakónegyedek felé repülnek. Úgy 15-20 darab lehetett. Aztán ezek a „botok” menet közben kezdtek szétszóródni Puskino felett. A mi házunk felé három repült. Amikor közelebb értek, láttam, hogy nem botok és nem oszlopok, hanem katonaruhába öltözött, állva repülő emberek. Fiatal arcuk kifejezéstelen, merev volt.
Egyikük előttem úszott a levegőben a szomszédom erkélye felé.
Féltem, hogy az ott lakók megijednek tőle és botrány lesz. Ezért intettem neki, aki azonnal megfordult, és mellettem az erkélyen egy hang nélkül megállt.
Nagyjából egy 19 éves fiatal férfinek látszott. Testmagassága kb. 190 cm lehetett, mely eredetileg oszlopként repülve 3 méter körüli volt.
Hallgattam. Ő viszont kis idő múlva oroszul szólalt meg és mosolygott:
- Megértette, hogy ki vagyok?
- Igen. De miért van ebben a katonaruhában? – válaszoltam neki.
- Beszélgetni szeretnék magával, megengedi? Behívtam a szobába. Az erkély előtt egy szék és egy sámli állt. A másik oldalon egy ágy. És milyen furcsa, férjem mintha nem lenne az ágyban.
Leültünk. – Jól ért oroszul? – kérdeztem.
- Arra programoztam magam. Olyan nyelven beszélek, amelyen a beszélgető partner.
- De nem hozzám indult. – mondtam neki.
- De igen, magához! Az emberek azonban általában megijednek. Ezért előbb a maga részéről akartam látni egy normális reakciót.
- Miért nem nappal létesítenek kapcsolatot az emberekkel? Biztos szívesen beengednék magukat és elbeszélgethetnének.
- Erre a kérdésre a beszélgetésünk végén válaszolok. Magával pedig arról szeretnék beszélgetni, hogy képzeli el a társadalmuk fejlődésének a történetét?
Kezében egy zsebrádió méretű műszer jelent meg, de nem voltak rajta sem gombok, sem kapcsolók. Beszélgetésünk alatt a látogatóm néha megnyomta ezt a műszert, és akkor mindig más térben találtuk magunkat. De egyáltalán nem ijesztett meg, nagyon korrektül viselkedett. Sőt, jómagam egy kicsit lekezelően is bántam vele, mint egy kisfiúval.
Megmagyarázta, hogy miért jött ilyen öltözetben:
Amikor az országhatárukhoz értünk, húsz katonájukat láttuk, és felvettük az alakjukat.
Később, a beszélgetésünk vége felé azt vettem észre, hogy vendégem külsője megváltozott. Egy 45 év körüli, intelligens kinézetű, vonzó külsejű férfi ült előttem. Szemüveget viselt, és nagyon rokonszenves volt. Megkérdeztem tőle, hogyan történt ez az átváltozás?
- Tanulmányoztam magát, és olyan alakot vettem fel, ami szimpatikus magának.
És valóban: kellemes volt vele társalogni. 1972-ben, a Biofizikai Intézetben rendezett kongresszuson láttam egy hasonló külsejű férfit.
A beszélgető partnerem megnyomott valamit a műszerén, és közölte, hogy meg kell ismernie az ember elképzelését a saját történelméről.
Azt mondtam neki, hogy ez hosszú történet, de ő megnyugtatott:
- Nem, gyorsan fog menni. A műszer segít nekünk.
Az emberszabású majmoknál kezdtem, és – műszere bekapcsolásával – hirtelen az őstársadalomban találtuk magunkat.
Hogy ne ijedjek meg, elmagyarázta, hogy minden, ami most minket körülvesz, az én képzeletem, az én gondolataim megtestesülése.
Ily módon az egész történelmet 20 perc alatt átvettük. Aztán közöltem vele, hogy mi a Szovjetuniót a Föld legjobb társadalmának tekintjük.
Elmosolyodott.
Nálunk nincs magántulajdon - magyaráztam -, és elkezdtem mesélni, milyen a kapitalista társadalom, a gyarmati háborúikkal stb… A háborúkkal kapcsolatban mesélni kezdtem Ulsterről (Észak-Írország), és azonnal ott teremtünk a helyszínen. Ott voltunk valóságban. Erre megijedtem, de a vendégem rögtön átkapcsolt.
Ezután valahol az ázsiai dzsungelben találtuk magunkat, ahol néhány narkotikumokkal foglalkozó banda irtotta ki kölcsönösen egymást. Előttünk két lépéssel láttuk, hogy kegyetlenül összevertek valakit. De a vendég, amint észrevette az ijedségemet, ismét átkapcsolt.
Megkérdeztem, miért nem akarnak párbeszédet folytatni velünk?
Azt válaszolta, hogy bolygónkat már alaposan megismerték, és mi nem lennénk képesek megérteni az ő szempontjaikat.
Elképzeléseink szerint – folytatta -, a maguk bolygója bekapcsolódhatott volna a bolygóközi szövetségi rendszerünkbe, de az erkölcsi színvonaluk ehhez túl alacsonynak bizonyult.
Majd azt mondta, hogy az emberiség hamis úton indult el és zsákutcába jutott, és hogy gondolkodásmódunk nagyon nehézkes és inaktív. Ez minden emberre jellemző.
Ekkor megmozdult bennem a földi hazafiság és megpróbáltam bebizonyítani neki, hogy az emberek nem is olyan rosszak, hogy tisztában vagyunk tökéletlen voltunkkal.
Erre tömören és egyenesen válaszolt:
- Nem, nincsenek tisztában! Nagyon erős magukban a sötét állati örökség. Saját maguknak kell kimászniuk a saját ürülékükből.
Azt mondta, hogy az egész világegyetemben nem találtak még ilyen zűrzavaros helyet. De hozzátette, hogy a tudomány – ha akarja – sok mindent képes megérteni a bolygóközi kapcsolatok rendszeréből, de jelenleg még - agresszivitásuk miatt – ez ki van zárva.
Más témára tereltem a szót, és megkérdeztem, helytálló-e a világmindenség tágulására és összehúzódására vonatkozó elméletünk?
Azt válaszolta, hogy nem helytálló! Ez csupán a mi gondolkodásmódunk szintjének megfelelően felépített konstrukció.
Majd kérdeztem, hogy honnan jött.
- Járatos a csillagászatban? – kérdezett vissza.
- Mint biológus – válaszoltam.
Mosolygott, és ezt mondta:
- Később még fog találkozni azzal, hogy a biológusok a földönkívüli létünket tagadni fogják, arra hivatkozva, hogy ilyen formáció nem létezik a biológiában. De más tudósaik is tagadni fogják a létezésünket. Azonban a megismerésnek vannak útjai, a képzettség nem kötődhet egyes tudományágakhoz. Ami bennünket illet, mi olyan távolról jövünk, hogy a maguk rendelkezésére álló terminológiával nem is lehet megmagyarázni.
A továbbiakban elmondta, hogy a Föld egy igen megfelelő pont az összeköttetés szempontjából, és nekem úgy tűnt, hogy számukra mi, emberek, lényegtelen tényező vagyunk ezen a bolygón. Ez sértő volt számomra, és a vendégem ezt meg is érezte.
Nem hosszú időre vagyunk itt. – mondta – információt gyűjtünk.
A vendéget megdöbbentette a különálló országokra való megosztottságunk. Erről a témáról társalogva a Földön – jegyzete meg – nagyon nagy különbségek vannak egyes emberek között. Nálunk ilyen nincs, csak a gyerekek és a felnőttek között van különbség…
A vendég arra törekedett, hogy minél többet tudjon meg rólunk. Magukról csak akkor beszélt, ha rákérdeztem. Válaszai rövidek voltak, esetenként kitérőek. Ilyenkor magyarázatul hozzátette: - Nem értik meg…
Nem tudta felfogni, amit mi földi módon szerelemnek nevezünk. A család fogalmát már megértette, de náluk nincs család, csak szerelmi kapcsolatok vannak és gyermekek belőle.
Náluk nincs állam. Azt állította, hogy az államrend, a törzsi-nemzetségi társadalomhoz hasonlóan, a barbársággal egyenlő. Egy új, élő szervezet létrehozását ők nem tekintik szerelemnek: ez minden bolygói polgár feladata. A szerelem náluk egészen mást jelent: információ- és ismeretcserét!
Csak az képes terjeszteni maga körül a tudás fényét – mondta -, aki szeret, annak érdekében, hogy a körülötte lévők ne maradjanak gonosz sötétségben.
Az információ, amivel rendelkeznek, a földi emberek által nem ismert eksztatikus állapotban sugárzik ki. Ennek titkát óvják egymásban.
Azt mondta, számára kellemes érezni, hogy én szeretem a bolygómat, és védem az embereket.
- És egymást milyen alakban látják? – kérdeztem tőle.
- Bármilyen számunkra szükséges alakot fel tudunk venni.
- És a gyermekek?
- A gyermekeink a nekik átadott információ formáját viselik…
- Ismerik a halált?
- Mi egyszerűen befejezünk egy szakaszt, és áttérünk egy következőbe. Az élet örök. A halál az állati gondolkodás jellemzője.
- A gyűlölet érzését ismeritek?
- Nem értem, mi lehet az. Ugyanúgy nem értem, mit jelent a földieknél a szerelem. Azt érzem, hogy VALAMIT NEM ÚGY FEJEZNEK KI, AHOGY VAN. Magát is egyszerűen megtanították, hogy így értse a dolgokat. Ez is a képzetek kialakítása. Az emberek illúziókban élnek… Maga jó indulatú és derék ember, de maga is még tökéletlen. Teljes ellentmondássorozat.
- Mit csinálnak az UFO-k pilótái itt és más helyeken? – kérdeztem.
Azt válaszolta, hogy ugyanazt, mint ő. Ők tudnak rólam, és én most tudok róluk. Jelen esetben tehát szerencsém van.
- Milyen jövő vár ránk? – érdeklődtem a beszélgetés végén.
- A bolygó nem fog elpusztulni – válaszolta kitérően. És ebből nem lehetett kikövetkeztetni, hogy mire célzott.
Úgy éreztem, a vendégem közömbös az emberek sorsa iránt: számára nincs jelentősége annak, hogy elpusztulunk vagy sem.
- Borzalmasak az ismeretszerzési módszereik, és ezeket a gyermekeikre is rákényszerítik. – jegyezte meg búcsúzóul.
- Majd ha más módon közelítenek a tudáshoz, akkor erkölcsileg is megváltoznak.
Ezután kimentünk az erkélyre. Búcsúzásképpen nem nyújtott kezet, de beszélgetésünk ideje alatt sem érintett meg.Itt ismét a „bot” alakját vette fel, és együtt a többi jövevénnyel a gömbhöz repült.
Ezután a gömb szétolvadt a levegőben és eltűnt.
