Az űrhajó belsejében
Visszahoztak minket a Földre. A bemutató véget ért.
A magasan fejlett, telepatikus képességgel rendelkező lámák az elmúlt évszázadok során mindig kommunikáltak ezekkel az űrbeli istenekkel, és sokat tanultak tőlük.
Most mi, általuk eléggé kedvelt tibeti férfiak, szintén találkozhattunk velük.Tőlünk jobbra, egy hatalmas tisztáson furcsa járművek álltak, olyan járművek, amelyek a mi tibeti világunktól túl létező, erősen kereskedelmi szemléletű földi világnak is furcsák lennének.
Földönkívüli emberek sétáltak itt mindenhol, és némelyek bizonyos kecsességgel mozogtak, beszívva az általunk belélegezhető levegőt, mások viszont kicsit botorkáltak a furcsa ruháikban, amely átlátszó módon még a fejüket is eltakarta, így lehetővé téve számukra, hogy más légkört lélegezzenek be.
(Ford. megjegyzése: itt a tibeti láma másodiknak A SZKAFANDERT írja le, amit még sohasem látott – még egyszer hangsúlyozva: az 1920-as években vagyunk!)
Nemsokára egy forgó korongot láttunk közeledni. És ahogy elhaladt felettünk, úgy vágott minket a földhöz, mintha egy nagyon erős szélvihar támadt volna fel, és a súlyunk is megkétszereződött abban a pillanatban. (Ford. megj: szupergravitációs hatás)
Azután, ahogy a korong elhalad felettünk, szélvihar megszűnt, majd felálltunk, hogy néztük tovább a gép leszállását.
A jármű alakja nagyon hasonlított két egymáshoz fordított tányérhoz. Mindkét tányér közepén, alul-felül egy átlátszó kupola volt látható, vagy talán az áttetsző jobb leírás lenne, mert bár nyilvánvalóan átlátszó volt, nem láttunk bele tisztán.
Most az egész gép forgott a két kupola körül, és forgása miatt olyan sistergő hangot adott ki, mint ami a mi erős szélben lengő tibeti imazászlóinkra emlékeztetett.
A gép mély zümmögése abbamaradt, mikor a gép nyilvánvalóan leszállóhelye felett lebegett.
A jármű fokozatosan lejjebb és lejjebb süllyedt, míg nem látványát előtte egy sokkal nagyobb, henger alakú űrhajó el nem takarta. Közben a közeli épületből egy körteformájú jármű suhant az újonnan érkezett géphez.
Néhány perccel később ez a körteformájú jármű újra láthatóvá vált, és az ellenkező irányba haladva visszatért az épületbe.
Ám kíváncsi nézelődésünket egy felénk jövő férfi szakította félbe, aki így szólt:
„Gyertek, testvéreim, mert még sokat kell mutatnunk nektek.”
Rápillantva ismét szégyellni kezdtük az alacsony termetünket; Mingyar Dondup láma hat láb magas (183 cm) volt, és mind a hatan tőle kb. három hüvelykkel voltunk alacsonyabbak voltunk (kb. 173 cm-sek), de ez az ember legalább kétszer magasabb volt (kb. 3,6 méteres), mint Mingyar Dondup!
Úgy éreztem magam mellette, mint egykor, mikor kisgyermek voltam, aki először lép be a lámakolostorba.
A magas-ember nyilvánvalóan kitalálta a gondolataimat, vagy telepatikusan olvasta őket, mert rögtön azt mondta:
„Nem a test mérete számít, testvérem, hanem az aura mérete és a lélek, ami benne van. A náladnál kisebbektől a nálamnál nagyobbakig vannak itt földönkívüli emberek.”
Átvezetett minket egy zöld, mohával borított területen. Ez olyan kemény volt, mint a kő, nyomok és foltok nem maradtak ezen a gyepen. (Ford. megj: a leszállópálya zöld, műfűszerű talaját nézte mohának a szerző.)
Elbűvölten néztem körül, és nem győztem csodálni a körülöttünk folyamatosan zajló furcsa földönkívüli tevékenységeket.
A magas-ember nyilvánvalóan nagyon fontos ember lehetett, mert a közelben dolgozók mind megérintették a szívüket, amikor elhaladt mellettük – így kiderült, hogy ez az üdvözlés, amit eddig tudatlanságunk miatt keleti szokásnak tartottunk, szintén földönkívüli eredetű.
Ilyen környezetben nagyon öntudatos nem-földinek éreztük magunkat még kopott szerzetesi köntösünkben is, amely tönkrement hosszú, fárasztó utazásunk során Lhaszából idejövet.
Továbbsétáltunk, és közben ez a magas-ember megerősítette nekünk a tegnapi nap tanításait, mikor azt mondták nekünk, hogy a Föld egy olyan kolónia, melyet egy rettenetes betegség sújt, ami miatt a legtöbb lakója veszett kutyaként viselkedik.
Évszázadok óta figyelik a Földet, hogy a megfelelő időben segítsenek az embereken.
Ez az idő közel van.
Néhányan közülünk Tibetből, akik telepatikusan és ezoterikusan fejlettebbek vagyunk, mint a földi átlag, különleges információkat és tapasztalatokat kaptunk tőlük.
„Most”, mondta a magas-ember, „megmutatjuk nektek a Föld légkörén túli világokat.”
„Ehhez legjobb az lesz számotokra, ha olyan űrhajóban utaztok, amit a ti testi magasságotokhoz hasonlók irányítanak.”
Továbbmentünk ahhoz a vízszintesen fekvő, henger alakú űrhajóhoz, amit korábban is láttuk, és amely körülbelül 350 láb (kb. 110 méter) hosszú és 60 láb (kb. 20 méter) széles volt.
A földről széles emelvény vezetett be az űrhajó belső terébe.
Ahogy közeledtünk ehhez a hajóhoz, egy hozzánk hasonló magasságú, de tőlük legalább kétszer szélesebb férfi jött elénk, aki úgy nézett ki, mint egy díjbirkózó.
A széles-ember megérintette a szívét a magas-ember előtt, aki velünk jött; egy pillanatig egymásra néztek, miközben telepatikusan gondolatot váltottak.
Aztán a széles-ember felénk fordult, és intett, hogy kövessük őt.
A vezetőnk, Mingyar Dondup láma példáját követve először a magas-ember felé fordultunk, jobb kezünket a szívünkhöz érintve és meghajolva előtte, majd felegyenesedve követni kezdtük a széles-embert.
Az ismeretlen mindig félelmetes.
A szívverésem rögtön felgyorsult, ahogy felsétáltunk a lejtős rámpán, a tetején megálltunk egy pillanatra, majd beléptünk a földönkívüli járműbe.
Odabent egy hosszú, halványzöld színű folyosó tárult fel előttünk, a falak pedig világítónak tűntek.
A fény egyenletesen sugárzott mindenütt, nem volt árnyék sehol.
A széles-ember egy ideig vezetett minket a folyosón át, majd megállt, felemelte a kezét, erre a fal egy része félrecsúszott, és egy kellemes szoba látványa tárult fel előttünk, amelynek az egyik oldala és a padlója olyan átlátszónak tűnt, hogy szinte féltünk belépni oda.
„Ne féljetek”, mondta, „a padló anyaga nagyon szilárd, és biztonságban vagytok rajta. Amit valójában láttok, az egy speciális képernyő az egész padlóba beépítve, amelyen keresztül minden külső esemény látható. Itt nincsenek ablakok.”
Az egésztől elállt a lélegzetünk, és bizonytalanul, óvatosan beléptünk a szobába.
Az egész olyan volt, mintha a semmin jártunk volna, és az volt a benyomásom, hogy nincs is padló és egyenesen a talajra zuhanunk.
A széles-ember a fal felé fordult, és úgy tűnt, mintha egy ideig gondolataiba merült volna.
Közben tétlenül álltam és bámultam azt, amit átlátszó padlónak gondoltam, de most már tudtam, hogy ez egy különleges képernyő.
Néztem rajta keresztül más közeli űrhajókat és a rajtuk dolgozókat.
Hirtelen majd összecsuklott a térdem a rémülettől: a dolgok egyre távolodtak talpam alatt: zuhant alattunk a talaj, és arra számítottam, hogy mi is elesünk, de semmilyen mozgást nem érzékeltünk.
A széles-ember kilépett látszólagos álmodozásából és azt mondta:
„El fogunk vinni titeket a Földről! Meg fogjuk mutatni nektek a Föld bolygótokat messziről."
Erre azt mondtam neki:
„De nem mozdulunk! Mert ha mennénk, akkor éreznék valamit. Amikor hintáztam vagy sárkányrepülőztem, biztosan éreztem, hogy mozgok, de itt nem érzek semmilyen mozgást!”
A széles-ember erre azt válaszolta:
„Nem, itt nincs mozgásérzékelés, mégis olyan sebességgel gyorsulunk, amely meghaladja az emberi test ellenálló képességét, mert olyan speciális eszközeink vannak, amelyek automatikusan semlegesítik a hirtelen kanyarokat vagy a túl nagy sebességű leállásokat.
Semmit nem fogsz érezni ezen a hajón, és nincs miért aggódnod. Már régen elsajátítottuk a gravitáció tudományát. Később mindent megértesz, de előbb…”, kezével a képernyők felé mutatott.
Így mi is arra néztünk.
Nincs mozgásérzékelés
Messze alattunk távolodott az a zord föld, ami Tibet volt.
A hatalmas hegyek, melyek némelyike mintha magasabbra tornyosult volna, mint a boltívekkel körülvett Mt. Everest, a távolodásunk miatt egyre laposodni látszottak, míg végül csak pattanások lettek egy sima felületen.
Egyre feljebb emelkedtünk, míg végre megláttuk a Boldog Folyónkat, ahogy azt mi, tibetiek nevezzük, a Brahmaputrát, ahogy beleáramlik India hatalmas, szent folyójába, majd ki az óceánba, melyet korábban még nem láthattuk.
Láttuk India partjának körvonalait, könnyen fel tudtuk ismerni a Bengáli-öblöt, és messze beláttunk Kínába is.
Még a Kínai Nagy Falat is észleltük, mint egy vékony csíkot a Földön.
Úgy tűnt, a Nap alattunk jár, mely hatalmasnak látszott, a levegő fénytörésétől megduzzadva vörösen izzott, mint a lámakolostorok kemencéjének nyitott szája.
Mégsem éreztünk semmi mozgást, semmi hatást.
Álltunk és néztük, és arra gondoltunk, hogy milyen távoli ez látvány a mindennapi földi életünktől.
A széles-ember közben intett a fal felé. Valamit megérintett, és a padló korábbi sima felületéből padszerű ülések emelkedtek ki.
„Üljetek le”,mondta, "kényelmesebben láthatjátok ülve."
Meglehetősen óvatosan és zavartan ültünk le, mert ahogy leültünk, mintha belesüppedtünk volna valamibe, ami vékony köntösünkön keresztül megragadta a testformánkat.
„Alakhoz illeszkedő ülések”, mondta a széles-ember, "nagyon kényelmesek. Megakadályozzák, hogy lecsússz, mégis megengednek minden mozdulatot."
„Igazán formára szabott”,gondoltam.
Természetesen nem voltam hozzászokva, hogy ilyen kényelemben tartsanak, de úgy gondoltam, meg fogom szokni. Most már biztonságosan ültem, és a képernyőkre néztem, de elakadt a lélegzetem a csodálkozástól.
Nekem még azt tanították kisgyermekként, hogy a Föld lapos, de most már tudtam, mert láttam, hogy a Föld épp olyan kerek gömb, mint az a labda, amivel egykor játszottam.
Itt voltunk, messze a Föld felett, egyre feljebb és feljebb menve, míg végül teljesen megszabadultunk a légkörétől.
A Föld lassan megfordult alattunk, egy hatalmas gömb, melyet nagyrészt szürkészöld óceán borított. A szárazföldek jelentéktelennek tűntek benne, csupán zöld és sárgásbarna foltok az óceánban.
A Föld nagy részét fehérgyapjas felhők borították, amelyek a felszín nagy részét eltakarták. A felhők résein keresztül láthattuk a kontinensek és a szigetek körvonalait. Tavakat is láthattunk a szárazföldön belül, de városoknak nem volt jele. A magasságból semmi sem utalt arra, hogy élet van a Földön.
Folytatás: Lobsang Rampa - Látogatásom a Vénuszra 3. rész
