1957-ben egy 15 éves NDK-s középiskolást földönkívüli űrrepülésre hívtak.
"Martin Wiesengrün" álnéven író (valódi neve Andreas Heinisch) esete Németország egyik leglátványosabb közeli UFO-találkozásának nevezhető.
"Mein UFO-Erlebnis auf Rügen" című könyvében Wiesengrün leírja, hogy 15 éves tinédzserként az NDK-hoz tartozó Rügen szigetén 1957. július 23-án humanoid kinézetű, technológiai szempontból tőlünk messze fejlettebb földönkívüli lények 3 napos űrutazásra hívták meg.
Kíváncsian elfogadta ezt a meghívást, és ez idő alatt sok, korábban soha nem ismert dolgot tanul meg az emberiség, a Föld bolygó, a Naprendszerünk és más földönkívüli civilizációk ránk gyakorolt hatásairól, valamint még sok minden mást is, például az űrhajójuk meghajtásának módját és a háttér-információkat erről a földönkívüli fajról.
Később sok vázlatban le is rajzolja tapasztalatait, benyomásait az űrhajójáról, bizonyos szimbólumairól és a legénységéről.
A földönkívüliekkel való kapcsolat előtörténete, meghívása az űrhajóba, majd elindulása
Könyve elején Wiesengrün egy megjelölt térkép segítségével részletesen leírja házának földrajzi helyét Rügenen, Baldereck kisvárosban, valamint azokat a helyeket, ahol abban az időben leginkább szeretett tartózkodni.
Már az 1957. július 23-a előtti napokban, tehát azelőtt, amikor a földönkívüli űrhajó felvette őt, a 15 éves Andreas Heinisch észrevette, miközben egyedül sétálgatott Rügen félreesőbb helyein, hogyan keringtek körülötte körülbelül 5 méter átmérőjű kerek árnyékok.
Eztán "furcsa érzések és szép álmok” jelentkeztek nála.
Majd két hatalmas korongot látott 150-200 méter magasságban maga felett, amelyekből hatalmas, lüktető fény áradt.
Nyilvánvaló, hogy a földönkívüli legénység egy ideje figyelte őt, és egyre jobban feltárták magukat előtte.
Később a fiú megtudta, hogy miért őt választották: mert a fedélzetükre a lehető legtisztább fiatal emberi szellemet akartak vinni, akire a város élet pusztító benyomásai még nemigen hatottak.
Egy természetbe szerelmes ifjú ideálisnak alanynak tűnt ehhez.
Aztán egy éjszaka furcsát álmodott, amelyről utólag kiderült, hogy az őt követő földönkívüliek meghívását és érzelmileg a fiú lelkének megérintését jelentette, ezt írja erről:
„Különös álmom volt.
Az elején láttam egy erdőt furcsán torzult fákkal, melyekből két ködbe burkolt lény lépett ki.
Lassan kitisztult a köd, és a sisakos, ezüstösen csillogó, öltönyös lények magas, lombhullató fák előtt álltak.
Kézjeleket üzentek és egyszerre bólogattak a fejükkel.
Megértettem, hogy el kell mennem hozzájuk, és hogy nincs veszély számomra.
A kisebbik a keresztnevemen és az anyanyelvemen szólított.
Amint a hangja elcsendesedett, szokatlan erő vonzott a közvetlen közelébe.
Megkérdezte, van-e bátorságom elmenni velük?
Semmi rossz nem történne velem, és nem kellett félnem semmitől.
Meg akartak mutatni nekem valamit, amit a Földön egyetlen ember sem látott már régóta.
Megyek, mondtam nekik, de csak július 23-án.
Megállapodtunk ebben, de azt akarták, hogy kora reggel, hajnali 4 körül jelenjek meg a megbeszélt helyen.
Fokozatosan elmosódott az álmom, és eltűnt az a hatalmas mező is a lehető legszebb virágokkal, amit életemben valaha is láttam. "
Azután július 23-án, hajnali 3 óra 40 perckor a megbeszélt helyen megtörtént a találkozás:
Ezt írja ezzel kapcsoltban a könyvében visszaemlékező:
„Hirtelen halvány vöröses pislogást vettem észre a bokrok között.
Elakadt a lélegzetem!
Meglepő módon eszembe jutott az álmom képe, amelyben két sisakos lény áll az erdő szélén.
Ugyanezek a nagy, sisakos lények most beléptek a tisztásra és megálltak a bokrok előtt.
Csak törpe voltam a nagyságukhoz viszonyítva, akik körülbelül 2,20-2,30 méter magasak voltak.
A kisebbik lény egy lépést tett előre és levette sisakját.
Kávébarna bőre tűnt elő, és hosszú, szőke haja a vállára hullott.
Bizonyára észrevette a szorongó állapotomat, amely egy kissé lebénított, ezért a szemembe nézett.
Erre fokozatosan eltűntek szorongó érzéseim. A rendkívül megterhelt idegeim érezhetően megnyugodtak, és újra koncentrálni tudtam.
Csak most láttam meg igazán a furcsa lényeket!
Mindkettő fényes, ezüst színű, szorosan illeszkedő űrruhát viselt. Sisakjaik krómszerűen ragyogtak.
Két színes, állítható üvegellenzőt erősítettek hozzá, amelyek kissé kiálltak.
A váll és a fej között rugalmas kettős gyűrű volt, amelyre a sisakot rögzítették.
A csuklótól a váll fölé, szintén mindkét kar mentén, néhány centiméter vastag csöveket erősítettek hullámosított formában.
A csövek olyan tartályban végződtek, amely legalább 20x60 centiméter nagyságú volt a hátukon.
A tartályból viszont egy kisebb cső vezetett a hónalj alá, onnan a csípő mentén a lábszárukig.
A mellkas szintjén bal és jobb oldalon megfelelő méretű zsebek voltak, amelyekbe több praktikus eszköz helyezhető el.
Az álltól a fenékig, a vállízületekig és a combig cipzárak tartották össze az egyes részeket.
A jobb combjuknál volt egy hurok.
Benne volt egy tárgy, amely hasonlított egy kéthengeres rovarfecskendőhöz.
Ez az eszközt a nagy lény a bal kezével fogta. Jobb oldalon, mindkét lény mellmagasságában feltűnő sárga színben ragyogó embléma látszott, amelyen tizenkét csillagszerű ábra látszott, fordított „Z” alakban.
Minden csuklóhoz cigarettadoboz méretű készüléket rögzítettek.
A kisebb lény karcsú testű volt, karcsú kezekkel, négy gyönyörű hosszú ujjal.
Keskeny arcának nagy, vöröses szemei voltak, vékony szemöldökkel.
Hosszú, szőke haja megnyújtotta az arcát.
Egy kis orr, amely alatt jól formált, de kissé kidudorodott ajkak voltak – ezáltal ez a földönkívüli számomra valami mesebeli lénynek tűnt.
Ezzel szemben a nagyobb, világosabb bőrű lény rémisztő, masszív testével olyan volt, mint egy óriás.
Nem volt keze, inkább mancsa volt, öt vastag, ugyanolyan hosszú ujjal.
Gömbölyded arca sötét, csillogó, ferde szemekkel, erős szemöldökkel, nagy sasorral, normál ajkakkal nem egészen illett a testéhez.
Ennek ellenére ezek az óriási lények barátságosan mosolyogtak rám.
Gesztusaik nagyon nyugtatóan hatottak, félelmeim eltűntek.
Azt hiszem, ez is volt a szándékuk, mert két-három percig csak álltunk egymással szemben.
Meglepő módon a kisebbik kinyújtotta felém a jobb karját, amelyhez valamilyen elektronikus eszközt csatlakoztattak.
A nagyobbik lény ugyanezt tette, de aztán a szája elé tartotta ezt az eszközt, és néhány szót beleszólt.
Úgy hangzott, mintha egy ázsiai nyelv szólt volna.
Néhány hangot vagy szót húztak át az orruk és a torkuk felett, közben a nyelvükre kattintottak.
Közben orrhangok, torokhangok, nyelvcsattanások és néhány ugató hang nagyon furcsán hangzott.
A kisebb lény körülbelül öt méterre állt meg előttem.
A szeme továbbra is rám nézett. Észrevettem, hogy lelkem elcsitult.
Érezhetően megnyugodtam. A félelmem teljesen eltűnt!
Minden csodálatos lett körülöttem! Szabad volt az elmém!
Néhány másodperc csend után az én nyelvemen szólt hozzám.
Ezen rendkívül meglepődtem.
Mert honnan tudták ezek a lények a mi nyelvünket?
Annak ellenére, hogy mindent jól megértettem, mégis meg kellett szoknom, hogy sajátos módon ejtik ki a német nyelvemet.
Azt hiszem, ezt a helyzetet használták fel a bizalom elmélyítésére.
- Szóval eljöttél, Emberfia! - kezdte a kisebb lény.
- Igen! - válaszoltam.
- Nem volt nehéz eljönnöd ide?
- Nem!
- Van bátorságod egy pár órára velünk jönni?"
- Igen, de vissza akarok térni ide!"
- Visszahozunk, megígérjük. A beleegyezésed nélkül nem viszünk el sehová. Szóval, ifjú Föld-lakó, meg mered tenni? "
- Igen, veletek megyek. De miért pont én?!
- Mert te lettél kiválasztva. Meg akarunk neked mutatni valamit, amit egy földi ember már régóta nem látott.
- És mi lehet az…?
- Megmutatjuk a varázslatos világodat, a csodálatos, végtelen univerzumot, technológiánkat és egy kis bepillantást a saját lelkedbe. De mielőtt elmegyünk, vedd fel azt a követ a lábad előtt!
Felkaptam egy öklömnyi nagyságú követ, ami a lábam előtt hevert.
Elgondolkodva szorongattam ezt a hideg követ. Nem volt világos, mit akarnak kezdeni vele.
A kisebbik lény bizonyára elolvasta a gondolataimat, mert eloszlatta a kialakuló félelmemet.
- Mindent meg akarunk mutatni neked, amit az elméd felfogni képes! - erősítette meg a kisebb lény.
Döntésem, hogy velük megyek, nagyon boldoggá tette e földönkívüli lényeket. Mosolyt csalt az arcukra.
- Akkor hát menjünk, Emberfia!
A kisebbik lény kecsesen mutatta az utat karjaival és kezeivel.
Az egész gesztus úgy nézett ki, mintha kígyótáncot járna.
Óvatosan közelítettem meg e barátságos lényt.
Amikor e csodálatos alak mellett álltam, akkor vettem észre, hogy egy nő.
E furcsa tündér, kedvesen, finoman és szótlanul vállamra tette a hosszú karját, és rám mosolygott.
Így léptünk együtt a nagyobbik lényhez.
Mindketten egy kicsit tovább beszéltek, valószínűleg rólam. Mert hébe-hóba lenéztek rám, és bólogattak a fejükkel.
Közöttük állva ismét megvizsgáltam a méretüket.
Aprónak és esetlennek éreztem magam köztük!
Tényleg velünk akarsz jönni, készen állsz rá? - kérdezte ismét váratlanul.
"Nincs sok időnk, majdnem 72 földi órát vesz igénybe" - világosított fel gyorsan.
Csak bólintottam.
- Akkor menjünk!
– földönkívüli tündérem a vállamra tette a kezét, és gyengéden a bokrok felé tolt, amin gyorsan átkeltünk. Ekkor a látványtól elállt a lélegzetem:
Egy óriási gépezet előtt álltam!
Mámoros önkívületben kezdtem vizsgálni az előttem álló furcsa repülőgépet. Elképesztő! Fantasztikus! Zseniális!
Össze-vissza rohangálni kezdtem e furcsa, csodálatra méltó repülőgép előtt.
Újra és újra kifejezésre juttattam a csodálkozásomat, de egyik földönkívüli lény sem akadályozta meg abban, hogy kíváncsiságomat kielégítsem, amíg ez a biztonságom határain belül zajlott. (Fordító megjegyzése: amíg 2 méternél közelebb nem közelítette meg az űrhajót!)
Alaposan megvizsgáltam az űrrepülés e csodáját.
Elölről nézve a repülő jobb felső sarkában folyamatosan vöröses fény villogott, bal oldalán sárgás színű, hátul zöldes fény pulzált.
A repülőgép alatt, a szárny jobb és bal végén két gömb alakú test volt, amelyek csillogó fehér fényben izzottak.
Éppen megakartam ezeket nézni, amikor a földönkívüli tündérem hirtelen megfogott és visszarángatott.
Amikor ezt tette, furcsa sípoló hangot adott ki riadtan.
Ennek az volt a jelentése, hogy „kérem, ne menjen oda!"
A repülőgép aljának közepén, körülbelül hat méter átmérőjű, neoncsőszerű jelzőberendezés állt, amely folyamatosan változtatta a színét.
E jelzőberendezés belsejében számtalan kis fúvókaszerű nyílás kandikált elő, amelyekből csillogó fehér fény világított ki.
Szintén alul, annak túlsó végén körülbelül hat méter hosszú jelzőlámpák voltak. Egységes, halvány, sárgásfehér fényt árasztottak.
Közel húsz méter távolságban, jobbra, balra és hátul, három méter hosszú és egy méter vastag lengéscsillapítók támasztották alá ezt a furcsa repülőgépet.
A jobb mobilitás érdekében ezeknek a támasztékoknak rácsszerű kerekei voltak, amelyek láthatóan önmagukban mozgathatóak voltak.
A repülőgép jobb oldalán, jóval előrébb, volt a bejárati nyílás.
Egy mélyfekete lépcső állt ki belőle és leért egészen a talajig.
Úgy becsültem, hogy ennek a repülőgépnek a szárnyfesztávolsága körülbelül 50-60 méter.
Ezt viszonylag pontosan meg tudtam állapítani, mert 10 villanyoszlop körülbelül 5 méter távolságban pont a szokatlan repülőgép előtt állt.
Lényegében egy háromszög alakú szerkezet volt, erősen lekerekített szárnyhegyekkel, amelyek messzire húzódtak.
Folyt. köv.
